Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az 1054-es egyházszakadás

 

Forrás: http://hodigitria.wordpress.com/2009/08/19/az-1054-es-egyhazszakadas/

Letöltve: 2011. január 29.

 

IX. Leó IX. Konstantinos Monomachoshoz írt levele

A “keresett” vitát IX. Leónak nem sikerült levélváltással lezárnia. Időközben a bizánci császár és a konstantinápolyi patriarcha is írt levelet Rómába. Bár a patriarcha levelének hangja visszafogottabb volt, mint az ochridai érsekéé, Rómában még ez sem tűnt elég alázatosnak. A pápa a bizánci császárnak, IX. Kónstantinos Monomachosnak (1042-1055) írt válaszlevelében közös fellépést sürgetett az itáliai normannok ellen, egyúttal elítélte Kérularios tetteit és a Róma jogait csorbító igényeket. Magát a”konstantinápolyi érseket” a pápa terjedelmes levélben emlékeztette a római szék primátusára. 1054 elején Humbertus bíboros vezetésével legátusok indultak Rómából a pápa leveleivel Konstantinápolyba. 1054. április 19-én meghalt IX. Leó, de a bizánci fővárosba április végén megérkező követek, Humbertus, Lotharingiai Frigyes és Péter amalfi érsek nem értesültek a pápa haláláról. A pápai legátusokat a császár fogadta, a patriarcha azonban megvárakoztatta őket és kerülte a találkozót. Humbertus 1054. június 24-én nyilvános vitában “legyőzte” Nikétas Stéthatost, a Studios-kolostor szerzetesét, aki visszavonta a “latinok” elleni vádjait. Korábban írt vitairatában Nikétas Stéthatos elsősorban a cölibátust és a hitvallásba “újításként” bevettfilioque-t támadta. (A latin hitvallásban a Szentlélek az Atyától és a Fiútól [filioque] származik, míg a keletiben az Atyától a Fiú által.) A vita végén Nikétas művét elégették, s ezzel Humbertus szükségtelenül megszégyenítette ellenfelét, a patriarchát pedig nem ismerte el. Döntő esemény volt, hogy Humbertus 1054. július 16-án kiközösítő bullát helyezett a Hagia Sophia oltárára, amelyben kiátkozta “a hamisan patriarchának mondott neofita Mihályt, aki csupán emberi félelemből öltötte magára a szerzetesi ruhát (…), és vele együtt Leót, akit Ochrida érsekének mondanak, (…) s minden követőjüket, (…) ha észre nem térnének”. Miután a bullát az oltárra tették, a legátusok a Hagia Sophia kapujában jelképesen lerázták cipőjükről a port, majd július 18-án elindultak Rómába. A kiközösítés hírére Konstantinápoly lakossága, – titkon fölizgatva -, a patriarcha mellett tüntetett. Kérularios görögre fordíttatta a bullát, eljuttatta a császárhoz, majd zsinatot hívott össze a Hagia Sophiába. A császár az ellentéteket elsimítandó visszahívta a pápai követeket, de amint kiderült, hogy ő maga sem vehet részt a zsinaton, a követek testi épségéért aggódva útjukra bocsátotta őket. A zsinaton Kérularios ismertette a bullát, majd megvádolta Humbertust, hogy “a pecséteket megbolygatva” meghamisította a pápa leveleit. A zsinati határozat részben megismételte Phótios patriarcha (858-867; 877-886) híres körlevelét, felpanaszolva a latinok minden “tévelygését”. Július 20-án a patriarcha Nagy Törvényszéke anathémával sújtotta a bulla megszerkesztőit, az “istentelen Humbertust és támogatóit”, majd nyilvánosan elégették a bulla példányait egy kivételével, amelyet a patriarcha levéltárában archiváltak.

 

Az egyházszakadás háttérben meghúzódó okai

Az egyházszakadás okai között első helyen szokás megemlíteni a “szakítók” jellemét: a bizánci császár gyöngeségét, a pápa határozottságát, Kérularios nagyravágyását és Humbertus merevségét. Szokás még utalni a latin Nyugat és a görög Kelet között évszázadok során kialakult dogmatikai és szertartásbeli különbségekre, valamint a joghatósági vitákra. Mindez azonban nem nyújt magyarázatot a szakadás állandósulására. A különbségek ugyanis már évszázadokkal korábban tudatosultak, másrészt korábban is voltak szakadások, de idővel mindig helyreállt az egység. Az okokat kutatva röviden áttekintjük, hogyan módosultak azok az elvek, amelyek a szereplők, elsősorban a bizánciak gondolkodását meghatározták. A kereszténység a negyedik században lett a római birodalom államvallása, az egyház pedig idővel idomult ugyan a birodalom közigazgatási rendjéhez, de nem fogadta el az uralkodó korábbi főpapi szerepét, csak azt, hogy a római császár Isten földi helytartója és a kereszténység védelmezője. Az egyházi és a világi hatalom egy személyben történő egyesítésére tett konstantini kísérlet után az a felfogás erősödött meg, hogy a két hatalom feladatai különbözőek, ideális esetben pedig, mint test és lélek, összhangban munkálkodnak a keresztény birodalom, a mennyei királyság földi mása érdekében.

 

A világi és egyházi hatalom viszonya

A világi és egyházi hatalom ideális viszonyának meghatározása idején vetődött fel a konstantinápolyi püspöki szék pentarchián belüli helyének kérdése. A pentarchia a római, az alexandriai, az antiochiai, a jeruzsálemi és a konstantinápolyi püspök vezető szerepét jelentette az egyházi hierarchiában. A pentarchián belül Róma elsőségét a másik négy szék tudomásul vette: a primátust igazoló érvek hamar megfogalmazódtak és elfogadtattak. Az egyes püspöki székhelyek joghatóságát a “régi szokások”, majd a szokásjog alapján a zsinati határozatok rögzítették. A püspöki székek jelentősége természetesen összefüggött a püspöki székhelyek világi hatalmával is. Mivel a birodalom új központja a negyedik századtól Konstantinápoly lett, az Új Róma püspöke Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem rovására nagyobb tekintélyre tett szert. Az egyes székek pentarchián belüli súlyát a második egyetemes zsinat (Konstantinápoly 381) harmadik kánona változtatta meg, ami az új Róma tiszteletbeli elsőségét mondja ki a régi Róma után. Ez a zsinati határozat Iustinianus uralma (527-565) alatt a törvény erejével erősíttetett meg. “Elrendeljük tehát, hogy a törvények jogerejét bírják a szent, egyházi kánonok, melyeket a négy szent zsinat hozott vagy erősített meg (…). És ezért elrendeljük ezek (ti. a zsinatok) meghatározásai szerint azt, hogy az idősebb Róma legszentebb pápája legyen valamennyi pap között az első; Konstantinápoly, az Új Róma legboldogabb érseke pedig a második helyet bírja az idősebb Róma legszentebb apostoli széke után, az összes többinél azonban nagyobb tisztelet illesse.” Ebből kiindulva az új Róma püspökei megpróbáltak széküknek még nagyobb súlyt adni, ami vitákhoz vezetett a primátusát Szent Pétertől eredeztető római szék és az elsőség mibenlétét firtató konstantinápolyi patriarchák között, akik kezdték magukat oikumenikos-nak tartani és tartatni. Az oikumenikos szó érthető így is, úgy is, és Rómában joggal érezhették úgy, hogy a konstantinápolyi patriarchák a pápa pentarchián belüli elsőségét vindikálják, ha egyetemesnek neveztetik magukat. Ezen viták közben a birodalom területe összezsugorodott. Nagy múltú keleti püspökségek kerültek idegen kézre, Róma pedig mindinkább kikerült a bizánci udvar hatósugarából. Így lett lassanként a római (értsd: bizánci) birodalom legfőbb püspöke, az orthodoxia letéteményese és biztosítéka a konstantinápolyi patriarcha.

 

Arianizmus és monofizitizmus

A birodalom kettéhasadásával a két fél lakossága – ha hitében nem is -, nyelvében már a hetedik századra végleg elkülönült egymástól. A krisztológiai viták során a nagyobb filozófiai hagyománnyal rendelkező görög nyelv volt a teológia műnyelve. Döntő változást hozott az, hogy lassanként kibontakozott a latin teológiai irodalom is. Így a birodalom egységének megszűnésével fokozatosan a teológiai hagyomány egysége is megszűnt. Az eltérő teológiai gondolkodásmód kialakulásának másik oka, hogy a különböző tévtanok elleni küzdelem hangsúlyeltolódásokhoz vezetett a görög és latin nyelvű teológiai irodalomban. Az arianizmus ellen küzdő Nyugatnak a Fiú istensége, míg a monofizitizmus ellen küzdő görög Keletnek a Fiú embersége melletti érveket kellett finomítania. Minthogy a krisztológia a keresztény tan lényege, az alapkérdésekre adott válaszok minden másra is kihatnak, és így aligha fogadható el az a vélekedés, mely szerint “egy szál választja csak e két fogalmat”: és a “Fiútól” illetve a “Fiú által”.

 

A képrombolás

A keleti kereszténységet a monofizitizmus után a több mint száz évig tartó képrombolás, az ikonoklaszmosz osztotta meg. Nem feladatunk itt annak eldöntése, hogy a képromboló császárok az egyházat akarták-e a világi hatalom alá rendelni és a monostorok vagyonát elkobozni, vagy a képi ábrázolást tiltó iszlám hatását próbálták meg ellensúlyozni. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a császári rendeletek hatására a keleti klérus elítélte a képtiszteletet, némelyek nyilván meggyőződésből, mások hajlékonyságukat bizonyítva. A képtisztelet mellett kitartók letétettek, száműzettek, megcsonkíttattak, megölettek. A vértanúk többsége szerzetes volt. Az üldözöttek egy része Dél-Itáliába menekült, a pápa támogatását keresve, hiszen Róma mindig természetes szövetségese volt a képtisztelőknek. Az ikonoklaszta uralkodók tehetséges, többnyire sikeres hadvezérek voltak. Részben ennek, részben a kedvező külpolitikai fordulatoknak köszönhetően Bizánc nem bukott el, sőt, lassanként erősödni kezdett, bár korábbi nagyhatalmi súlyát még sokáig nem nyerte vissza. A bizánci császárok azonban még a katasztrófák közepette sem adták fel az univerzális keresztény birodalom eszméjét: a szent római birodalom volt az egyetemes keresztény birodalom, élén Krisztus földi helytartójával, az udvarát Konstantinápolyban tartó római császárral. A birodalmat ért katonai csapásoknál és területi veszteségeknél nagyobb jelentősége volt annak, hogy Nyugaton létrejött egy erős keresztény állam, és a frank királyságban Róma új szövetségesre talált. A bizánci diplomaták ügyessége sem leplezhette sokáig, hogy létezik egy másik keresztény monarchia is. Amíg a két birodalom hatóköre elkülönült, a bizánci diplomácia alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, de ahol az érdekek egymásnak feszültek, az ellentétek hamar kiütköztek. Az egyetemes birodalom eszméjét természetesen Rómában sem adták fel, de a “translatio imperii” gondolata már nem volt elképzelhetetlen egy-egy bizánci uralkodó törvénytelen trónfosztása után. A bizánci diplomácia viszont mereven elzárkózott a nyugati császárok elismerésétől. Ha elméletben nem is, ténylegesen megszűnt az egyetemes keresztény birodalom kizárólagossága.

 

A Phótios-féle skizma

Az új támogatóra talált Róma régi igényeit sem adta fel, de az illyricumi és dél-itáliai joghatóság visszaállításáról a bizánci udvarban hallani sem akartak. A konstantinápolyi patriarchák kánonokkal ellenkező kinevezései és a patriarcha “oikumenikos” címe ellen is hiába tiltakozott Róma; a pápai levelek eme passzusai a görög fordításokból rendre kimaradtak. A bizánci birodalom ismét erőre kapott, a császár és a klérus együttműködése a szlávokat is a birodalom érdekkörébe vonta, ami szinte lehetetlenné tette Róma igényeinek teljesítését. A kilencedik században a művelt és magát erősnek gondoló Phótios eretnekséggel vádolta meg a latinokat és kiközösítette a pápát. A kényszerszülte politikai alku során azonban mindkét fél hamar szemet tudott hunyni a teológiai és szokásbeli különbségek fölött: Phótiost ejtették és a skizma után az egység rövid idő alatt helyreállt. A világi és egyházi hatalom közötti harmónia csak akkor tartható fenn, ha az uralkodónak gondja van az igaz hit védelmére és tiszteletben tartja az egyházat. De a jusztiniánuszi elképzelésben az is benne van, hogy a kezdeményezési jog a császárt illeti. A császár és az egyház kapcsolata így nem is mindig bizonyulhatott harmonikusnak. A képromboló III. Leó (717-741) például önmagát, Nagy Konstantinhoz (306-337) hasonlóan, császárnak és (fő)papnak tartotta. A képrombolás alatt és után határozott egyházi vezetők – püspökök és szerzetesek – az egyház és a hit kérdéseit megpróbálták kivonni a császár hatásköréből. Theodóros Studités (759-826), a konstantinápolyi Studios-kolostor apátja szerint a világi ügyekben a döntés joga a császárt és a világi törvényszéket illeti, de az isteni és mennyei döntést igénylő kérdésekben a döntések joga csak azt illeti meg, akihez Isten Igéje szólt: “amit megkötsz a földön, megkötött lesz a mennyben is” (Mt 16, 19), vagyis az apostolokat és utódaikat. És kik az ő utódaik? Aki elfoglalja Róma trónját és az első; aki Konstantinápoly trónján ül és a második; utánuk pedig az Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem trónját elfoglalók. Ez a pentarchia kormányozza az egyházat. Ők azok, akiket az isteni dogmákban a döntés joga megillet. A császár és a világi kormányzás feladata az, hogy segítségükre legyen, és döntésüket érvényesítse. Ugyanez a határozott törekvés figyelhető meg I. Basileios császár törvénykönyvében (Epanagógé) is, amelynek szellemi atyja, úgy tűnik, Phótios patriarcha volt. A császár és a patriarcha a törvénykönyvben két, független hatalom élén álló, szinte azonos jogállású, de különböző feladatokkal megbízott vezetője a keresztény birodalomnak. Igaz, az Epanagógét soha nem hirdették ki, és a patriarcha valódi helyzetét jól mutatja, hogy I. Basileios halála után utóda akarata szerint Phótiost (másodszor is) letették. A politikai érdekek és a személyes ellentétek erősebbnek bizonyultak az elveknék és érveknél.

 

A bizánci sikerek következményei

A tizedik század második felében Bizánc fényes katonai sikereket ért el, de ennek következményeként megbomlott a birodalom egysége. A győzelmeket kivívó kis-ázsiai katonai arisztokrácia súlya túlontúl megnőtt, a hódítással visszatértek a birodalomba a monofiziták, az örmény egyház pedig komoly új kihívást jelentett a patriarchának. Az udvar sokféle módon próbálkozott a katonai arisztokrácia hatalmának megnyirbálásával, mindhiába. A birodalom régi-új alattvalóit pedig az egyház próbálta az igaz útra terelni, szintén nem sok sikerrel. II. Basileios császár kitartóan gyöngítette a katonai arisztokráciát, saját embereivel töltve fel a hivatalokat és a tisztikart. Belső ellenzékének megtörése után leigázta a bolgárokat és a birodalomhoz csatolta Arméniát. Uralkodása tettekkel erős évei alatt (976-1025) Bizánc középkori történetének csúcspontjára jutott fel. II. Basileios után öccse, VIII. Kónstantinos (1025-1028) lett a császár. Férfiágon vele halt ki a Makedón-dinasztia. A császár csak halálos ágyán adta férjhez lányát, Zóét, hogy az uralom folytonosságát biztosítsa. Férjnek a nős Rómanos Argyros lett kiszemelve, akinek döntenie kellett: vagy elveszi Zóét, vagy ragaszkodik feleségéhez, és kitolják a szemét. Rómanos Zóét választotta. Alexios patriarcha engedélyezte a házasságot, bár a jegyesek rokonok voltak, nem beszélve Rómanos hirtelen válásáról. Rómanos Argyros (1028-1034) erejét meghaladó célokat tűzött maga elé. Grandiózus vállalkozásai kudarcba fúltak, így odalett korábbi népszerűsége, ráadásul elhanyagolta korosodó feleségét is, és szeretőt tartott. A palota szövevényes ügyeit a mindenható eunuch, Ióannés Orphanotrophos tartotta kézben. Mivel számára elérhetetlen volt a trón, a tehetséges intrikus eltökélte, hogy öccséből csinál császárt. Az udvarba érkező jóképű parasztfiú, Mikhaél nem is kerülte el Zóé figyelmét. A kortársak szerint a szerelmespár mérgezni kezdte a császárt, aki legyengült ugyan, de nem halt meg, ezért 1034 tavaszán a fürdőmedencéjébe fojtatták. Rómanos halála a fővárosban nem keltett felzúdulást, s így Alexios patriarcha beleegyezésével Zóé “férjül vette” az ifjút. Ióannés Orphanotrophos öccsét császárrá koronázták. IV. Mikhaél (1034-1041) nem volt sem elég jó, sem elég rossz ahhoz, hogy nagy lehessen. Állítólag nagy erényekkel bírt, de kiterjedt rokonsága szegény volt; róluk az Orphanotrophos gondoskodott, szabad kezet adva nekik a rablásra. A császárt meggyűlölték rokonai bűnei miatt, és összeesküvés szövődött a család vesztére, ami hamarosan be is következett. Maga a császár bűneit megbánva, békében halt meg. Utána unokaöccse próbálta magához ragadni a hatalmat, de a főváros föllázadt ellene. A népharagot az váltotta ki, hogy V. Mikhaél Zóé császárnét száműzte és kolostorba záratta. A császár és egész családja egyetlen nap alatt elpusztult. IX. Kónstantinos Monomakhos (1042-1055) lett a császár, Zóé harmadik férje, aki – mint a kortárs mondja – a római birodalmat tönkretette és veszni hagyta. Alexios Studités patriarcha halála után (1043) Kónstantinos emelte patriarchává Mikhaél Kérulariost, cinkosát egy korábbi összeesküvésben (1040), kinek merész, következetes, és néha erőszakos politikája sok kellemetlenséget okozott – elsősorban Kónstantinosnak és utódainak. Mielőtt visszatérnénk az egyházszakadás előzményeihez, röviden szólnunk kell még az oikonomiaról, valamint a keleti szerzetességről és a keleti egyház megosztottságáról, pontosabban megoszthatóságáról.

 

Az oikonomia

Az oikonomia azt jelenti, hogy az egyház eltekinthet a kánonjog betű szerinti alkalmazásától, azaz ami általában tilalmas, adott körülmények között megengedhető vagy bocsánatos lehet. A kánonjog következetes érvényesítése azonban csak dogmatikus keretek között függeszthető fel. Az oikonomia bármire alkalmazható, még a szentségekre is, különösen a házasság szentségére. A birodalom és a trón érdekeiben így kellő rugalmassággal volt alkalmazható a kánonjog.

 

A monostorok önállósága

A császár a klérust általában engedelmes eszközévé tudta tenni, például olykor jelentős székeket évekig üresedésben hagyva, olykor kreatúrákat, néha éppen fiát jelölve patriarchának. Nem így a monostorokban élő szerzeteseket. Az orthodoxia zászlóvívői mindig is ezek a “szélsőségesek” voltak, akik sokszor az oikonomiát gyakorló patriarchák akarata ellenében is szembeszálltak a császárokkal, olykor külső segítségként Róma tekintélyéhez fordulva. II. Basileios uralma alatt érte el a birodalom a legnagyobb kiterjedését Iustinianus óta. Ennek oka részben a monarchia megszilárdulása, részben szomszédainak belső ziláltsága volt. A tizenegyedik század végén I. Alexios Komnénos (1081-1118) uralkodása alatt indult el az első keresztes hadjárat a Szentföld és az elveszett bizánci területek visszahódítására. II. Basileios halála és Alexios Komnénos trónralépte között ötvenhat év telt el. Ez idő alatt tucatnyi császár trónolt a Nagy Palotában, míg a püspöki széken öt erős patriarcha ült, mind határozott egyéniség, bár különböző habitus: Alexios Studités, Mikhaél Kérularios, Kónstantinos Leikhudés, Ióannés Xiphilinos és Kósmas Hierosolymités. Korszakos dolgok történtek, de mindebből a kortársak alig érzékelték valamit. Meggyőződésük volt, hogy a rómaibirodalom térvesztése csak időleges, a birodalom az idők végéig, Krisztus második eljöveteléig állni fog. A hadsereg elsorvasztását, a nagybirtok terjeszkedését egyes személyek torzsalkodásának tudták be; a normannok, az itáliai kereskedővárosok és a szeldzsuk törökök térnyerését gyönge uralkodók rossz döntéseire vezették vissza. Alexios Studitést még II. Basileios jelölte patriarchának, de a jelölés a klérus jóváhagyása nélkül történt. Formahiba miatt korábban már tettek le patriarchát, és Alexiost is megpróbálták erre hivatkozva elmozdítani. A püspököket Alexios ellen a háttérből Ióannés Orphanotrophos mozgatta, IV. Mikhaél császár bátyja. A patriarcha, aki akkor már Zóé két férjét is császárrá koronázta, kész volt lemondani, de ha megválasztása, úgymond, érvénytelen volt, akkor intézkedései is érvénytelenek, tehát a szentelések és a koronázások is. Alexios patriarcha maradt, és nagy szerepe volt a népszerűtlen V. Mikhaél és családja megbuktatásában. A házasságra vonatkozó törvényekkel oly sokat foglalkozó patriarcha rugalmasan járt el Zóé császárné kanonikusnak éppen nem mondható házasságaikor: a birodalom érdekeit szem előtt tartva élt az oikonomialehetőségével. A Studios-kolostorból patriarchává emelt Alexios igyekezett a monostorokat kivonni mindenféle világi hatás alól. Keményen lépett fel a birodalomba visszatért monofiziták (jakobiták) és az örmények ellen, akik nem fogadták el a khalkédóni dogmát. Alexiosnak az örmények és a jakobiták vezetőit megnyerni akaró kísérletei hiábavalónak bizonyultak; az eredménytelen próbálkozások után a hivatalos egyházhoz igazodni nem hajlandók jogait zsinati határozatokkal korlátozták.

 

Az orthodox egyház a skizma előtt

Alexios utóda Mikhaél Kérularios lett (1043-1058), aki – ellenségei szerint – nem meggyőződésből, hanem félelemből lett szerzetes, egy leleplezett összeesküvés után. IX. Kónstantinos Monomakhos azt remélte, hogy hajdani összeesküvőtársa biztos támasza lesz uralmának. Tévedett. Kérularios elődjéhez és utódaihoz hasonlóan, de mindegyiknél hevesebben próbálta a monofizitákat az orthodox egyház keblére szorítani. Az örmény egyház pedig nemcsak a khalkédóni dogmát nem fogadta el, hanem még szokásaiban is eltért az orthodox gyakorlattól, például a szombati böjt megtartásában és a kovásztalan kenyér használatában. 1048-ban az uralkodó Konstantinápolyban fogadta az örmény egyház fejét, és a tárgyalások jó légkörben, de eredménytelenül zajlottak. A császár politikai érdekek diktálta toleranciáját a patriarcha aligha vette jó néven. IX. Kónstantinos ráadásul nemcsak kelet, hanem nyugat felé is nyitottnak mutatkozott. A pápához való közeledést Argyros szorgalmazta, aki Itáliában képviselte a bizánci udvar érdekeit a normannokkal szemben. Argyrosnak, a konstantinápolyi latin közösség mentorának egyre nőtt a befolyása a palotában. Kérularios az orthodox hit védelme és talán részben Argyros ellehetetlenítése végett záratta be a latin rítusú templomokat Konstantinápolyban. Ezen intézkedésének pontos időpontja nem ismert (1049? 1053?). A mondottak után hihetőleg új megvilágításba kerülnek az 1054-es év eseményei is: Kérularios IX. Leó pápának írt levele, majd a pápai követek kiközösítése. A Humbertus ellen felhozott vádak között a pápa leveleinek meghamisítása mellett szerepel az is, hogy Konstantinápolyba jövet a bíboros Itáliában találkozott Argyrosszal, akivel a patriarcha megbuktatására szövetkezett. Továbbá megfontolandó ugyan, hogy a népszerű patriarcha a vita során, mint mondják, taktikai okokból a hangsúlyt a liturgikus különbségekre helyezte, mert ez a mögötte álló tömegek számára megfoghatóbb különbség volt, mint a jóval fontosabb dogmatikai eltérések, mindazonáltal nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az örmény egyház is éppen ezekben a mellékesnek tűnő kérdésekben fejtette ki a legnagyobb ellenállást az orthodox egyházzal szemben. Végül ne feledjük azt sem, hogy a Rómába visszainduló legátusokat visszahívó Kónstantinos császárnak nem volt érdeke, hogy a normannok elleni összefogást sürgető pápa követeit a zsinat kiközösítse. Később ugyanis a pápai udvar a normann-ellenes koalíció hiányában megegyezésre kényszerült a normannokkal, a bizánci császárság kellemetlen ellenségeivel.

 

A császár és a patriarcha viszonya

A császár és a patriarcha viszonya hamar megromlott. Kérulariosnak meggyőződése volt, hogy a patriarchának joga van a császárt megróni, különösen ha az uralkodó nem teljesíti kötelességeit a hit védelmében, hiszen a patriarcha hatalma, amely nem a császártól való, nagyobb a császár hatalmánál. Az engedelmeskedésen túlnőtt hatalom jelképeként értelmezhetjük a patriarcha bíborcipőjét és pecsétjét. Ez utóbbin a szokásos Istenanya ábrázolás helyett Mikhaél Kérularios védőszentje, Mihály arkangyal látható, és a felirata is, mint pecsétfelirat, újszerű: oikoumenikoV patriarchV. Hatáskörén túl terjeszkedve Kérularios császárt buktatott és császárt emelt, hogy annak, mert címet ad – hangzott a vád -, bitorolhassa hatalmát. A császárrá tett Komnénos, a katonai arisztokrácia képviselője a korona fejében átengedte a patriarchának a Hagia Sophia két legfontosabb tisztségének (oikonomos, skeuophylax) jelölési jogát, ami korábban az uralkodót illette. Kis idő múltán azonban Kérulariosnak az új császárral is megromlott a kapcsolata, nem tudni biztosan, miért, de olyannyira, hogy a császár száműzte Kérulariost. A patriarcha elleni vádirat összeállítását örömest vállalta magára Mikhaél Psellos, Kérularios régi ellenfele. A két fő vádpont a császári hatalom bitorlása és eretnekség volt. A patriarcha eltávolításának valószínűleg politikai oka is volt. Mikhaél Kérularios ugyanis közeli kapcsolatban állt a hatalmas Dukas-családdal. A patriarcha az őt elítélni összehívott zsinatra tartva váratlanul meghalt. A szakadást előidéző történeti személyek halála azonban nem jelentette, nem jelenthette a skizma végét. A klasszikus meghatározás szerint a bizánci fejlődés fő forrásai a római államiság, a görög kultúra és a keresztény hit. Bizánc történetében voltak olyan időszakok, amikor a három elem harmonikusan egészítette ki egymást. Máskor a változó körülményekhez való alkalmazkodás miatt valamelyik előtérbe került a másik kettő rovására. A birodalom szilárdságának egyik alapfeltétele az udvar és az egyház együttműködése volt. A tizenegyedik században kezdődött az a folyamat, melynek során az egyház jelentősen megerősödött. Ennek előfeltétele a császári hatalom meggyöngülése volt. A keleti egyház az uralkodó megbízható támasza maradt mindaddig, amíg az orthodoxia nem került veszélybe. Ha azonban éppen ez volt a tét, mint például 1054-ben vagy később az uniós kísérleteknél, akkor a klérus, a laikusok és a szerzetesek vállvetve sorakoztak fel a patriarcha mögé – akár az uralkodó ellen is.

Az ún. 1054-es egyházszakadás egyik fontos vonása, hogy a tizenegyedik század közepén (és még sokáig) nem tartották a skizmát véglegesnek sem Rómában, sem Konstantinápolyban. A másik fontos vonása, hogy a tulajdonképpeni küzdelem, úgy tűnik, valójában nem is Róma és Konstantinápoly, hanem a patriarcha és az uralkodó között dúlt. Kérulariosnak határozott véleménye volt az egyház és a császár viszonyáról, és ennek nyomatékosan hangot is adott. A Korintusiakhoz írt első levélben olvasható, hogy “az egyházban pedig Isten némelyeket apostolokká, másokat prófétákká, ismét másokat tanítókká tett” (1Kor 12, 27). Ehhez a mondathoz Kérularios a következő, egész kormányzását jól jellemző megjegyzést szokta volt fűzni: oudamou basilewV emnhmoneusen, az apostol “a császárt sehol sem említette”. Fogalmazhatunk úgy, hogy ebből a küzdelemből az Egyház és Kérularios, bukása ellenére, győztesen került ki, hiszen 1054 után a konstantinápolyi patriarcha és az általa vezetett zsinat hatásköre nőtt.

 

Egy szakadás története

Orthodoxia és Katolicizmus

Placide (Deseille) archimandrita

 

Forrás: http://la-france-orthodoxe.net/ru/bibl/deseille_dechirure

Idézi: http://www.szimandron.hu/index.html

Letöltve: 2011. január 28.

 

Egy szakadás története

Az európai kereszténység szellemi egysége már egy egész évezrede kettészakadt. Európa keleti fele és a Balkán elsősorban az Orthodoxiát vallja. A főleg római katolikus nyugati rész a XI – XVI. században belső szakadásokon ment keresztül, amelyek kezdetévé váltak a különféle protestáns irányzatoknak. Ez a felaprózódás egy hosszú történelmi folyamat eredménye volt, amelyre mind hittanításbeli különbségek, mind politikai és kulturális tényezők is hatottak.

 

A keresztény Egyház kezdeti egysége

A keresztény Egyház abban a formában, ahogy nem sokkal Pünkösd után az apostolok és közvetlen utódaik vezetésével kialakult, nem egyetlen központban szervezett és egyetlen központból irányított közösség volt, amilyenné később Róma vált a nyugati kereszténység számára. Minden városban, ahol az Evangéliumot hirdették, létrejöttek a hívők közösségei, amelyek vasárnaponként püspökeik vezetésével összegyűltek az Eucharisztia végzésére. Ezekre a közösségekre nem mint az Egyház részeire, hanem mint Krisztusnak az adott konkrét helyen megjelent és egész szellemi teljességében láthatóvá vált Egyházára tekintettek, legyen szó akár Antióchiáról, Korinthusról vagy Rómáról. Minden közösség hite és az Evangéliumra alapozódó elképzelései ugyanazok voltak, és a lehetséges helyi különlegességek semmit nem változtattak a lényegen. Minden városban csak egy püspök lehetett, aki oly szorosan kötődött az Egyházához, hogy nem lehetett más közösségbe áthelyezni.

A különféle helyi Egyházak egységének megtartására, hitük és hitvallásuk egységének megőrzéséhez szükség volt arra, hogy állandó közösség legyen közöttük, hogy püspökeik összegyűlhessenek, és közösen megtárgyalhassák és eldönthessék a felmerülő problémákat az örökségbe kapott hagyomány iránti hűség szellemében. Ezeket a gyűléseket valakiknek vezetniük kellett. Ezért minden vidéken a helyi főváros püspöke elsőbbséget szerzett a többi felett, általában elnyervén a „metropolita” címet.

Így jöttek létre az egyházkerületek, amelyek további, még fontosabb központok körül tömörültek. Fokozatosan öt nagy terület jött létre, amelyek közül a legfőbb helyet a római szék foglalt el. Ezt a helyzetet elismerték (még akkor is, ha mint meglátjuk, nem mind értettek egyet ezen elsőbbség méreteinek jelentőségével) a Konstantinápolyi, Alexandirai, Antióchiai és Jeruzsálemi központok is.

A pápa, a patriarchák és a metropoliták kötelesek voltak odaadóan gondoskodni az általuk vezetett Egyházakról és elnökölni a helyi vagy általános szinódusokon (zsinatokon). Ezeket a zsinatokat, amelyeket „egyetemeseknek” neveznek, akkor hívták össze, amikor az Egyházat eretnekség vagy veszélyes krízisek fenyegették. A Római Egyháznak a keleti patriarcháktól való elszakadását megelőző időszakban hét Egyetemes Zsinatot hívtak össze, amelyek közül az elsőt I. Niceai (325), az utolsót pedig II. Niceai (787) zsinatnak nevezik.

Majdnem mindegyik keresztény Egyház a Római Birodalom területén jött létre, kivéve a perzsa, a távoli etióp (ahová az Evangélium világossága a IV. században eljutott) és az ír Egyházakat. Ez a birodalom, amely nem volt sem keleti, sem nyugati, és amelynek kulturális elitje egyformán jól beszélt görögül és latinul is, Rutilus Namatianus gall-római író kifejezésével élve „a világegyetemet egy várossá” akarta alakítani. A birodalom az Atlantikumtól a szíriai sivatagig, a Rajnától és a Dunától az afrikai sivatagig terjedt. A birodalom kereszténnyé válása a IV. században még erősebbé tette az univerzalizmus eszméjét. A keresztények véleménye szerint a birodalom, nem keveredvén össze az Egyházzal, jelentette azt a teret, amelyen a legkedvezőbben volt képes megtestesülni a szellemi egység evangéliumi eszméje, amely képes legyőzni az etnikai és nemzetiségi ellentéteket: „Nincs többé zsidó vagy görög… mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal. 3, 28).

Az elterjedt vélekedéssel ellentétben a germán törzsek támadásai, és a barbár királyságok létrejötte a birodalom nyugati felében nem jelentette Európa egységének teljes lerombolását. Romulus Augustulus (2) trónfosztása 476-ban nem jelentette „a birodalom végét Nyugaton”, hanem csak a birodalomnak a társcsászárok közötti adminisztratív felosztása Theodosziosz (3) halála (395) után kialakult rendszerének megszűntét. A Nyugat ezután visszatért a Konstantinápolyban székelő, újra egyeduralkodóvá váló császár hatalma alá.

A barbárok leggyakrabban a birodalomban „föderatusokként” voltak jelen: a barbár királyok egy időben voltak saját népeik vezérei és római hadvezérek, akik a császári hatalmat képviselték az alájuk rendelt területeken. A barbárok – frankok, burgundok, gótok - támadásai következtében létrejött királyságok továbbra is a római birodalom hatósugarában maradtak. Galliában például szoros folytonosság köti össze a Meroving-dinasztia korszakát a gall-római korszakkal. Ily módon a germán királyságok az első megtestesülései annak, amit Dmitry Obolensky nagyon pontosan „Bizánci Nemzetközösségnek” nevezett (4). A barbár királyok függősége a császártól, még ha az csupán formális is volt és néha nyíltan tagadták is, megőrizte kulturális és vallási jelentőségét.

Amikor a VII. századtól kezdve a szláv népek elkezdtek beköltözni a Balkán kiürült és lakatlan területeire, akkor bizonyos mértékben hasonló viszonyulás alakult ki közöttük és Konstantinápoly között, és hasonló volt a helyzet a Kijevi Oroszországgal kapcsolatban is.

E széles kiterjedésű Romania mind nyugati, mind keleti részein jelen lévő helyi Egyházak közössége az első évezred során végig megmaradt, kivéve néhány olyan időszakot, amikor a konstantinápolyi szentszéket eretnek-patriarchák foglalták el. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Khalkedoni Zsinat (451) után Antióchiában és Alexandriában a khalkedóni orthodoxiához hű patriarchák mellett megjelentek a monofizita patriarchák is.


A szakadás előhírnökei

A latinul író püspökök és egyházi írók – Piktáviai Szent Hilárius (315-367), Milánói Szent Ámbrus (340-397), Római Ioannus Cassianus (360-435) és mások – tanításai teljesen megegyeztek a görög szent atyák tanításaival: Nagy Szent Vazuléval (329-379), Theológus Szent Gergelyével (330-390), Aranyszájú Szent Jánoséval (344-407) és másokkal. A nyugati atyák a keletiektől időnként csupán abban különböztek, hogy nagyobb hangsúlyt fektettek az erkölcsi összetevőre, mint a mély teológiai elemzésre.

E hittanításbeli harmónia elleni első merényletet boldog Ágoston, hyppói püspök (354-430) tanításának megjelenésével történt. Itt találkozunk a keresztény történelem egyik legmeghökkentőbb talányával. Boldog Ágoston, akiben az Egyház egységének érzése és az Egyház iránti szeretet a legmagasabb szinten jelen volt, nem tanított semmi eretnekséget. Ennek ellenére Ágoston számos vonatkozásban új utakat nyitott a keresztény gondolkodásban, amelyek mély nyomokat hagytak a Nyugat történetében, ugyanakkor majdnem teljesen idegenek maradtak a nem latin Egyházak számára. 
Egyrészről Ágoston a „legfilozófikusabb” az egyházatyák között, hajlott az emberi értelem képességeinek túlértékelésére az istenismeret területén. Ő fektette le a Szent Háromságról szóló azon teológiai tanítás alapjait, amely a Szent Léleknek az Atyától és Fiútól (latinul:
 Filioque) való eredéséről szóló latin doktrina alapjává vált. A jóval ősibb hagyomány szerint a Szent Lélek az Atyától ered, ahogyan a Fiú is az Atyától születik. A keleti egyházatyák mindig ehhez a formulához ragaszkodtak, amelyet tartalmaz az Újszövetségi Szentírás is (vö. Jn. 15, 26), és a Filioque-ban az apostoli hit eltorzulását látták. Megjegyezték, hogy e tanítás következtében a Nyugati Egyházban mintha csökkent volna a Személy (Hypostasis) jelentősége és a Szent Lélek szerepe, ami a véleményük szerint elvezetett az Egyház életében az intézményes és jogi aspektusok megerősödéséhez. Az V. századtól kezdve a Filioquemindenütt elfogadást nyer Nyugaton, gyakorlatilag a nem latin Egyházak tudomása nélkül, de a Hitvallás (Hit Szimbóluma) szövegébe csak később került be.

Abban, ami a belső életet érinti, Ágoston olyannyira az emberi gyengeséget és az isteni Kegyelem mindenhatóságát hangsúlyozza, hogy néha úgy tűnik, csökkentette az emberi szabadságot az isteni eleve elrendeléssel szemben.

Ágoston zseniális és rendkívül vonzó személyisége még életében kiváltotta Nyugat csodálatát, ahol hamarosan az Egyház atyáinak legnagyobbikaként kezdték tisztelni és majdnem teljesen csak az ő iskolájára összpontosítottak. A római katolicizmus, valamint a belőle kiszakadt janzenizmus és protestantizmus jelentős mértékben abban különbözik az Orthodoxiától, amit Szent Ágostonnak köszönhetnek. A papság és a birodalom ["sacerdotium" és "imperium", vagyis a lelki hatalom és a világi hatalom. Ford. megj.] közötti középkori konfliktusok, a skolasztikus módszer bevezetése a középkori egyetemeken, a klerikalizmus és antiklerikalizmus a nyugati társadalomban, különböző mértékben és különféle formákban az augusztiniazmus öröksége vagy következménye.

A IV.-V. században egy újabb ellentét jön létre Róma és a többi Egyház között. Kelet és Nyugat minden Egyháza számára a Római Egyház elsőbbségének elismerése egyrészről abból fakadt, hogy az a Birodalom régi fővárosának Egyháza volt, másrészt pedig abból, hogy Róma városát Péter és Pál, a két főapostol igehirdetése és vértanúsága dicsőítette meg. De ez az elsőbbség inter pares („egyenlők közötti”) volt, és nem jelentette azt, hogy a Római Egyház az Egyetemes Egyház központi irányításának rezidenciája.

Azonban a IV. század második felétől Rómában új értelmezés kezd megszületni. A Római Egyház és püspöke követelni kezdi magának a legfőbb hatalmat, amely az Egyetemes Egyház legfőbb vezető szervévé tenné őt. A római doktrina szerint ez az elsőbbség Krisztus világosan kifejezett akaratára alapul, Aki, véleményük szerint, ezt a hatalmat Péternek adta, így szólván hozzá: „Te - Péter vagy, és erre a sziklára építem egyházamat” (Mt. 16, 18). A római pápa most már nem egyszerűen Péter utódának tekintette magát, hanem vikáriusának, akinek személyében tovább él a főapostol és rajta keresztül irányítja az Egyetemes Egyházat.

Bizonyos ellenállástól eltekintve az elsőbbség ilyen felfogása fokozatosan elterjedt egész Nyugaton. A többi Egyház összességében az elsőbbség ősi felfogásához tartotta magát, azonban a római kathedra iránti viszonyulásukban nem ritkán volt jelen valamiféle kétértelműség is.

 

Válság a késő Középkorban

A VII. század tanújává vált az iszlám születésének, amely a dzsihád, a szent háború eszméje által segítve villámgyorsan terjedni kezdett és ez lehetővé tette az araboknak, hogy behódoltassák a Perzsa Birodalmat, amely hosszú ideig veszélyes konkurense volt a Rómainak, valamit elfoglalják az Alexandriai, Antióchiai és Jeruzsálemi Patriarchátusok területét. Ettől fogva az említett városok patriarchái gyakran kényszerültek arra, hogy a hátramaradt keresztény nyájaik irányítását a helyszínen maradt képviselőikre bízzák, míg ők maguk kénytelenek voltak Konstantinápolyban élni. Ennek következtében bizonyos mértékben csökkent e patriarchátusok jelentősége, a birodalom fővárosának patriarchája pedig, akinek kathedrája már a Khalkedóni zsinat (451) idején Róma után a második helyre került a tiszteletbeli rangsorban, bizonyos mértékben Kelet Egyházainak legfőbb bírájává vált.

Az Izauri dinasztia (717) trónralépésével kialakult az ikonrombolás válsága (726). III. Leó (717-741), V. Konstantin (741-775) és utódaik megtiltották Krisztus és a szentek ábrázolását és az ikonok tiszteletét. A császári doktrina ellenzőit, elsősorban a szerzeteseket, börtönbe vetették, megkínozták, megölték, mint a pogány császárok idejében.

A római pápák az ikonrombolók ellenfeleit támogatták és megszakították az ikonromboló császárokkal a közösséget. Ők pedig válaszul a Konstantinápolyi Patriarchátushoz csatolták Kalábriát, Szicíliát és Illíriát (a Balkán nyugati része és észak Görögország), amelyek addig a római pápa joghatósága alá tartoztak.

Egy időben pedig, hogy sikeresen álljanak ellen az arabok terjeszkedésének, az ikonromboló császárok önmagukat a görög patriotizmus híveinek kiáltották ki, amely eszmeiség azonban nagyon távol állt az addig uralkodó univerzalista „római” eszmétől, és elveszítették az érdeklődésüket a Birodalom nem görög területei iránt, többek között Itália északi és központi részei iránt, amelyekre a longobárdok tartottak igényt.

Az ikontisztelet törvényességét a Niceában tartott VII. Egyetemes Zsinat állította vissza (787). Ezután az ikonrombolás 813-ban kezdődő újabb hullámát követően az orthodox tanítás véglegesen 843-ban állt vissza Konstantinápolyban.

Ezzel visszaállt a közösség Róma és a birodalom között. Azonban az, hogy az ikonromboló császárok külpolitikai érdekeiket csak a birodalom görög részére korlátozták, oda vezetett, hogy a római pápák más patrónust kezdtek keresni maguknak. Korábban a pápák, akik nem rendelkeztek területi szuverenitással, a birodalom lojális alattvalói voltak. Most, Illíria Konstantinápolyhoz csatolása miatt sértve érezvén magukat és védelem nélkül maradva a langobardok támadásaival előtt, a frankokhoz fordultak, és a Konstantinápollyal mindig jó kapcsolatokat fenntartó Merovingokkal szemben támogatni kezdték a Karolingok új dinasztiájának hatalomra jutását, akik más ambíciókkal rendelkeztek.

739-ben III. Gergely pápa, igyekezvén megakadályozni Liutprand langobárd királyt, hogy saját hatalma alatt egyesítse Itáliát, Martel Károly frank majordomushoz fordult, aki igyekezett kihasználni IV. Theodorik halálát, hogy félreállítsa a Merovingokat. Segítségéért cserébe a pápa megígérte, hogy felmondja a konstantinápolyi császár iránti hűségét és kizárólag a frankok királyának védelmét fogadja el. III. Gergely volt az utolsó római pápa, aki kérte a konstantinápolyi császártól a hivatalában való megerősítését megválasztása után. Utódai megválasztását már a frank királyok erősítik meg hivatalukban.

Martel Károly nem volt képes megfelelni III. Gergely reményeinek. Azonban 754-ben II. István pápa Franciaországba utazik, hogy találkozzon Kis Pipin (5) királlyal. Pippin 756-ban elfoglalta Ravennát a langobardoktól, de ahelyett, hogy visszaadta volna Konstantinápolynak, a pápának adta azt, megalapozva ezzel a nem sokkal ezután létrejövő pápai államot, amely a pápákat független világi uralkodókká tette. Ahhoz, hogy jogi megalapozását adják a kialakult helyzetnek, Rómában kidolgozzák a híres hamisítványt: a „Konstantinusi adománylevelet”, amely szerint Konstantin császár úgymond átadta Szilveszter pápának (314-335) a Nyugat feletti császári joghatóságot.

800. szeptember 25-én III. Leó pápa Konstantinápoly bármilyen részvétele nélkül császári koronát helyezett Nagy Károly fejére és császárnak nevezte őt. Sem Nagy Károly, sem később más német császárok, akik valamilyen mértékben megújították az általuk létrehozott birodalmat, nem váltak a konstantinápolyi császárok társcsászáraivá a Theodosziosz (395) császár halála után kialakult rend szerint. Konstantinápoly nem egyszer javasolt hasonló jellegű kompromisszumos megoldást, amely megőrizte volna Románia egységét (6). De a karoling birodalom önmaga akart egyedüli törvényes keresztény birodalommá válni és arra törekedett, hogy elfoglalja a konstantinápolyi birodalom helyét. Ezért engedték meg maguknak a Nagy Károly körüli teológusok, hogy elítéljék a VII. Egyetemes Zsinat ikontiszteletről szóló dogmáját, mint bálványimádással fertőzöttet, és ezért merték betoldani a Filioque-t a Niceo-Konstantinápolyi Hitvallásba. Azonban a pápák józanul ellenálltak a görögök hitének megalázására irányuló ezen rövidlátó intézkedéseknek.

Ennek ellenére azonban bekövetkezett a politikai szakadás egyrészről a frank világ és a pápaság, másrészről pedig Konstantinápoly ősi Római Birodalma között. Ez a szakadás pedig nyilvánvalóan nem tudott nem elvezetni a vallási szakadáshoz is, ha figyelembe vesszük azt a különleges teológiai jelentőséget, amelyet a keresztény gondolkodás a birodalom egységének tulajdonított, amelyre mint Isten népe egységének kifejeződésére tekintett.

A IX. század második felében a Róma és Konstantinápoly közötti antagonizmus egy új területen is megnyilvánult: felmerült a kérdés, hogy mely joghatósághoz tartozzanak a szláv népek, amelyek akkoriban tértek a kereszténység útjára. Ez az új konfliktus mély nyomot hagyott Európa történetében.

Ebben az időben I. Miklós (858-867) volt a pápa. Energikus ember volt, aki igyekezett érvényre juttatni a pápa uralmának római koncepcióját az Egyetemes Egyházban, korlátozni a világi hatóságok beavatkozását az egyházi ügyekbe, valamint harcolt a nyugati püspökök egy részénél megnyilvánuló centrifugális tendenciák ellen. Intézkedéseit a nem sokkal azelőtt elterjedt, úgymond a korábbi pápák intézkedéseit tartalmazó hamisított dekrétum-gyűjteményre alapozta.

Konstantinápolyban ekkor Photiosz lett a patriarcha (858-867 és 877-886). Ahogy a történészek (7) meggyőzően bizonyították, Szent Photiosz személyiségét és a korának eseményeit ellenfelei nagyon erősen befeketítették. Photiosz nagyon művelt, az orthodox hagyomány iránt hűséges ember, az Egyház buzgó szolgája volt. Jól értette, hogy milyen jelentősége van a szlávok megkeresztelésének. Éppen az ő kezdeményezésére ment Szent Cirill és Metód a nagy-morva területekre. Missziójukat Moráviában végső soron elfojtották és kiszorították a német hittérítők. Ennek ellenére képesek voltak lefordítani szláv nyelvre az istentiszteleti és a legfontosabb bibliai szövegeket, létrehozván e célból egy sajátos ábécét, amellyel megteremtették a szláv népek kulturális alapját. Photiosz a Balkán és a Rusz népeinek megvilágosításával is foglalkozott. 864-ben ő keresztelte meg Boriszt, a bolgárok fejedelmét.

Azonban Borisz, mivel csalódott, hogy Konstantinápolytól nem kapott autonóm egyházi hierarchiát a népe számára, egy időre Róma elé fordult és latin misszionáriusokat kért. Photiosznak tudomására jutott, hogy e misszionáriusok a Szent Lélek eredetéről szóló latin tanítást hirdetik, és valószínűleg a Hitvallást is a Filioque betoldással mondták.

Ugyanabban az időben I. Miklós pápa beavatkozott a Konstantinápolyi Patriarchátus belső ügyeibe is, el akarván érni Photiosz leváltását, hogy egyházi intrikák segítségével visszaültesse a kathedrára Ignatiosz volt patriarchát, akit 861-ben váltottak le. Erre válaszul III. Mihály császár és Photiosz patriarcha zsinatot hívtak össze Konstantinápolyba (867), amelynek határozatait később megsemmisítették. Ez a zsinat, minden valószínűség szerint eretnekségnek ismerte el a Filioque tant, jogtalannak nevezte a pápa beavatkozását a Konstantinápolyi Egyház ügyeibe és megszakította vele a liturgikus közösséget. Mivel a nyugati püspököktől Konstantinápolyba panaszok érkeztek I. Miklós „zsarnokságára”, a zsinat azt javasolta Német Lajosnak, hogy tegye le a pápát.

Egy palotaforradalom következtében Photioszt letaszították, a Konstantinápolyba összehívott új zsinat (869-870) pedig elítélte őt. Nyugaton a mai napig ezt a zsinatot tekintik a VIII. Egyetemes Zsinatnak. Azonban I. Baszileosz császár idején Szent Photiosz újra visszatér. 879-ben Konstantinápolyban újabb zsinatot hívtak össze, amelyen VIII. János pápa (872-882) legátusainak jelenlétében Photioszt visszahelyezik a kathedrájára. Ekkor engedményeket tettek Bulgáriával kapcsolatban, amely visszatért Róma joghatósága alá, de ottmaradt a görög papság. Azonban Bulgária hamarosan egyházi függetlenséget szerez, és Konstantinápoly érdekkörében marad. VIII. János pápa levelet írt Photiosz patriarchának, amelyben elítéli a Filioque betoldását a Hitvallásba, nem ítélvén el azonban magát a tanítást. Photiosz bizonyára nem vette észre ezt a finom csúsztatást, és úgy vélte, hogy győzelmet aratott. Az elterjedt hamis elképzelések ellenére állíthatjuk, hogy nem létezett semmiféle Photiosz-féle skizma, és a liturgikus közösség Róma és Konstantinápoly között még egy évszázadig megmaradt.

 

Szakadás a XI. században

A XI. század Bizánc számára valóban az „aranykor” volt. Az arabok hatalma végleg megrendült, Antióchia visszakerült a birodalomba, csak kevés maradt hátra, hogy Jeruzsálem is felszabaduljon. Leverték Simeon bolgár cárt (893-927), aki egy neki kedvező római-bolgár birodalom létrehozásán fáradozott, ugyanez a sors érte Sámuelt is, aki egy makedón állam létrehozásának céljával indított felkelést. Ezután Bulgária a birodalom részévé vált. A Kijevi Rusz felvette a kereszténységet, és gyorsan a bizánci civilizáció részévé vált. Az erőteljes kulturális és szellemi fellendülés, amely az Orthodoxia 843-as győzelmével kezdődött, a birodalom politikai és gazdasági felvirágzásával is járt.

Bármilyen furcsa, de Bizánc győzelmei, többek között az iszlám feletti is, kedvezőek hatással voltak Nyugat számára is, megteremtvén a kedvező feltételeket annak a Nyugat Európának a megszületéséhez, amelynek formái a későbbi évszázadok során fennmaradtak. E folyamat kiindulópontjának a Szent Német-Római Birodalom 962-es és a Capeting Franciaország 987-es megalapítását tekinthetjük. Ennek ellenére éppen az oly sokat ígérőnek tűnő XI. században történt meg az a helyrehozhatatlan szellemi szakadás az új nyugati világ és Konstantinápoly Római Birodalma között, amelynek következményei Európa számára tragikusak voltak.

A XI. század elejétől a pápákat nem említették meg a konstantinápolyi diptichonokban, és ez azt jelentette, hogy megszakadt velük a közösség. Ez egy hosszú folyamat befejezése volt. Pontosan nem ismeretes, hogy mi volt e szakítás közvetlen oka. Lehetséges, hogy a közvetlen ok az volt, hogy a IV. Szergiosz pápa által 1009-ben a trónra lépéséről szóló értesítéssel együtt Konstantinápolyba küldött Hitvallás szövege tartalmazta a Filioque betoldást. Bárhogy is történt, II. Henrik német császár koronázásán (1014) Rómában a Hitvallást már a Filioque betoldással énekelték.

A Filioque betoldása mellett egy sor olyan latin szokás is kialakult, amely felháborította a bizánciakat és növelte az ellentéteket. Ezek között különösen fontos volt a kovásztalan kenyér használata az Eucharisztia során. Míg az első századokban mindenütt kovászos kenyeret használtak, a VII-VIII. századtól Nyugaton az Eucharisztiát kovásztalan kenyérből készült ostyával kezdték végezni, olyannal, amit a régi zsidók ettek a húsvétjuk idején. A szimbólumok nyelvén ennek óriási üzenete volt, ezért a görögök a kovásztalan kenyér használatára úgy tekintettek, mint a judaizmushoz való visszatérésre. Ők ebben a Megváltó áldozata azon újszerűségének és szellemi jellegének tagadását látták, amely felváltotta az ószövetségi rítusokat. A görögök szemében a „halott” kenyér használata azt jelentette, hogy a Megváltó a megtestesülés során csak emberi testet öltött, nem pedig lelket is…

A XI. századtól egyre erőteljesebbé válik a pápai hatalom megerősödésének folyamata, amely még I. Miklós idejében kezdődött. A X. században a pápaság hatalma rendkívül meggyengült, mivel áldozatául esett a római arisztokrácia különféle csoportjai közötti harcoknak és a germán császárok nyomásának. A Római Egyházban számos visszaélés terjedt el: egyházi hivatalok árusítása és világiakkal való betöltése, ágyasság terjedése a papság között… De XI. Leó pontifikátusa idején (1047-1054) megkezdődött a Nyugati Egyház valódi reformja. Az új pápa méltó emberekkel vette magát körül, főleg lotharingiai születésűekkel, akik közül kiemelkedett Humbertus bíboros, Silva Candida püspöke. A reformátorok nem láttak más utat a latin keresztény nyomorúságos helyzetének megjavításához, mint a pápa hatalmának és tekintélyének növelését. Elképzeléseik szerint a pápa hatalmának az egész Egyetemes Egyházra ki kell terjednie, mind a latinra, mind a görögre.

1054-ben olyan esemény történt, amely észrevétlen is maradhatott volna, azonban mégis okot adott a konstantinápolyi egyházi hagyomány és a nyugati reformátor irányzat drámai összeütközésére.

Azért, hogy elnyerje a pápa segítségét a dél-itáliai bizánci birtokok megszerzésére törekvő normann veszély ellen, Konsztantinosz Monomakhosz császár a latin Agrir tanácsára, akit a császár e birtokok kormányzójává nevezett ki, megbékélésre irányuló viszonyulást alakított ki Róma iránt és vissza kívánta állítani az egységet, amely, ahogy láttuk, a század elején megszakadt. Azonban a latin reformátorok tevékenysége Itália déli részén, amely a bizánci vallási szokások visszaszorítására irányult, nyugtalanította Kerulariosz Mihály konstantinápolyi patriarchát. A pápai legátusok, akik között volt Silva Candida hajlíthatatlan püspöke, Humbertus bíboros is, az egységről szóló tárgyalásokra Konstantinápolyba érkezvén, megpróbálták a császár kezével eltávolíttatni a hajthatatlan patriarchát. Az ügy azzal végződött, hogy a legátusok a Szent Szophia oltárára helyezték a Kerulariosz Mihályt és követőit kiközösítő bullát. Néhány nappal később pedig a patriarcha és az általa összehívott zsinat válaszul kiközösítette az Egyházból a legátusokat.

Két körülmény tette jelentőssé a legátusok elsietett és meggondolatlan cselekedetét, ami akkoriban nem volt felmérhető. Egyrészt, újra szóba került a Filioquekérdése, mert a legátusok alaptalanul a görögöket vádolták azzal, hogy kihagyják azt a Hitvallásból, bár a nem-latin kereszténység erre a dogmatikai újításra mindig úgy tekintett, mint ami ellentétes az apostoli hagyománnyal. Másrészt pedig a bizánciak számára világossá vált a reformátorok terve, hogy a pápa abszolút és közvetlen hatalmát kiterjesszék minden püspökre és hívőre, még Konstantinápolyban is. Az ilyen formában bemutatott ekkleziológia számukra teljesen új volt és elkerülhetetlenül az apostoli hagyománnyal ellentétesnek tűnt a számukra. Megismerkedvén a helyzettel, a többi keleti patriarcha csatlakozott Konstantinápoly álláspontjához.

1054-re tekinthetünk úgy is, mint nem a szakadás dátumára, hanem mint az újraegyesülésre tett első sikertelen kísérlet dátumára. Akkor senki sem tudta elképzelni, hogy azon Egyházak közötti szakadás, amelyeket hamarosan Orthodoxnak és Római Katolikusnak kezdenek nevezni, évszázadokig fog tartani.

 

A szakadás után

A szakadás lényegében elsősorban hittanításbeli tényezőknek volt szerepük, amelyek a Szent Háromság titkát és az Egyház struktúrájáról alkotott eltérő elképzeléseket érintették. Ehhez adódtak az egyházi szokásokat és rítusokat érintő kisebb jelentőségű kérdésekben kialakult eltérő nézetek.

A középkor folyamán a latin Nyugat abban az irányban folytatta fejlődését, amely még jobban eltávolította őt az orthodox világtól és annak szellemiségétől. A XIII. század híres skolasztikus teológiája olyan trinitárius (Szent Háromság tant) tanítást alakított ki, amelynek koncepciója részletesen kidolgozásra került. Azonban ez a tanítás a Filioque formulát még elfogadhatatlanabbá tette az orthodox gondolkodás számára. Éppen ez a forma került dogmatizálásra a lyoni (1274) és a firenzei (1439) zsinatokon, amelyeket ennek ellenére uniós zsinatoknak tartottak.

Ugyanebben az időszakban a latin Nyugat elveti a háromszoros alámerítéssel történő keresztelés gyakorlatát: ettől fogva a papság megelégszik azzal, hogy csak kis mennyiségű vízzel meghinti a gyermek fejét. A Szent Vérrel történő áldoztatásból az Eucharisztia során kizárják a világiakat. Új ájtatossági formák jönnek létre, a figyelem egyre inkább kizárólagosan Krisztus emberi természetére és a szenvedéseire tevődik át. Ezen evolúció számos más aspektusát is megemlíthetnénk.

Másrészről olyan komoly események történtek, amelyek még inkább megnehezítették az orthodox népek és a latin Nyugat közötti megértést. Valószínűleg ezek közül a legtragikusabb a IV. keresztes hadjárat volt, amely eltért a kitűzött céljától és végül Konstantinápoly szétverésével, a latin császárság létrehozásával és a frankok uralomra jutásával végződött, akik saját kényük-kedvük szerint felosztották a volt Római Birodalom földbirtokait. Sok ortodox szerzetest elűztek a monostoraikból és latin szerzetesekkel váltották fel őket. Mindezek, valószínűleg, nem előre eltervezetten történtek, ennek ellenére az események ilyetén alakulása logikus következménye volt a nyugati császárság létrehozásának és a koraközépkori latin Egyház fejlődésének. III. Ince pápa elítélvén a keresztesek által elkövetett kegyetlenségeket, ennek ellenére úgy vélte, hogy a konstantinápolyi latin császárság létrehozása lehetővé teszi a görögökkel való egység visszaállítását. Ez azonban csupán véglegesen meggyengítette a XIII. század második felében újjáalakult Bizánci Birodalmat, előkészítvén így Konstantinápoly törökök általi elfoglalását 1453-ban.

Az elkövetkező évszázadokban az Orthodox Egyházak a Katolikus Egyház iránti viszonyukban elsősorban védekező helyzetet vettek fel, amelyet a bizalmatlanság és gyanakvás atmoszférája kísért. A Katolikus Egyház nagy buzgalommal vetette bele magát a „keleti skizmatikusok” Rómához csatlakoztatásába. Ezen missziós tevékenység legfontosabb formája az ún. uniatizmus volt. Az „uniátus” megnevezést, amelynek pejoratív árnyalata van, a latin katolikusok vezették be Lengyelországban az Orthodox Egyházból kiszakított azon közösségek megnevezésére, akik átvették a katolikus dogmákat, de egyúttal megőrizték rítusukat, vagyis istentiszteleti és szervezeti gyakorlatukat.

Az uniatizmust az orthodoxok mindig szigorúan elítélték. Úgy tekintettek rá, mint a bizánci rítus katolikusok általi csaló és kétszínű módon történő felhasználására, de legalábbis olyan jelenségre, amely zavart, nyugtalanságot képes kelteni az orthodox hívek között.

A II. Vatikáni Zsinat óta a katolikusok általában elismerik, hogy az uniatizmusra nem lehet többé úgy tekinteni, mint az egyesülés felé vezető megfelelő útra, és előnyben részesítik azt az irányvonalat, amely Egyházukat és az Orthodox Egyházat kölcsönösen mint „testvéregyházakat” ismeri el, amelyek arra hivatottak, hogy az egymásban való kölcsönös feloldódás nélkül egyesüljenek. Azonban ez az irányvonal is számos feloldhatatlan nehézséggel kerül szembe.

Ezek közül a legfontosabb, hogy az Orthodox és a Katolikus Egyház számára más kritériumai vannak az igazságnak. A Katolikus Egyház a dogmatikai és intézményi fejlődés és a pápa tévedhetetlenségének doktrínáira alapozva próbálja igazolni évszázados evolúcióját, amelyben az Orthodox Egyház inkább az apostoli örökségtől való elszakadást lát. E perspektívában a változásokra úgy tekintenek, mint amelyek a Hagyomány iránti élő hűség feltételeit alkotják, és a növekedés törvényszerű és szükséges szakaszait jelentik, és e változások jogosultságát éppen a római pontifex tekintélye garantálja. Még boldog Ágoston ezt mondta annak idején Eclanumi Julianusnak: „Legyen számodra elég a Világegyetem azon részének véleménye, ahol az Úr a dicsőséges vértanúsággal kívánta megkoronázni az elsőt apostolai közül” („Contra Julianum”, 1, 13). Ami az Orthodox Egyházat illeti, hű maradt a „katholicitás” azon kritériumához, amit az V. században élt provance-i szerzetes, Szentéletű Vincentius Lerinensis fogalmazott meg: „Különösen arról kell gondoskodnunk, hogy elfogadjuk igazságnak azt, amit mindenhol, mindig és mindenki hitt”. Orthodox nézőpontból lehetséges a dogmák magyarázatának és az egyházi rítusoknak fejlődése, de azok jogosultságának kritériuma az általános elfogadottság. Ezért valamelyik Egyház által egyoldalúan dogmaként kihirdetett doktrínára, mint például a Filioque-re, úgy tekint, mint a Test (Egyház) többi részének megsebesítésére.

A fenti gondolatoknak nem szabad azt a benyomást kelteniük, hogy zsákutcába kerültünk és nem szabad a csüggedéshez vezetnie. Bár elengedhetetlen az egyszerű unionizmus illúzióinak elvetése, a teljes egység időpontja és létrejöttének körülményei pedig a Gondviselés titkai maradnak és értelmünk számára beláthatatlan kérdés, azonban addig is nagyon komoly feladatok megoldásai várnak ránk.

Nyugat és Kelet Európának nem szabad egymásra idegenként tekintenie. A jövő Európájának legjobb modellje – nem a karoling birodalom, hanem a kereszténység első századainak osztatlan Romania-ja. A karoling modell a már kettészakadt, méreteiben lecsökkent és az összes többi, Nyugatot évszázadokon keresztül gyötrő drámai esemény magját magában hordozó Európába vezet el minket. Ellenkezőleg, a keresztény Romania a sokszínű, de ennek ellenére az egy kulturális és egy szellemi értékekben való részvételnek köszönhetően egységes világ példáját mutatja nekünk.

Ahogy fentebb láthattuk, azon megpróbáltatások, amelyeken Nyugat átesett, és amelyektől továbbra is szenved, sok mindenben abból erednek, hogy túlságosan hosszú ideig az augusztianizmus hagyományának erőterében élt, de legalábbis nyilvánvalóan előnyben részesítette azt. A latin hagyományú keresztények és az orthodox keresztények közötti kapcsolatok abban az Európában, amelyben a határoknak többé nem elválasztanak, mélyen megtermékenyíthetik kultúránkat és új, teremtő erőt adhatnak neki.

 

* * *

 

Jegyzetek

1) Placide (Deseille) archimandrita 1926-ban született Franciaországban katolikus családban. 1942-ben, tizenhat évesen lett a bellefontaine-i cisztercita apátságban novícius. 1966-ban a kereszténység és a szerzetesség valódi gyökereinek keresése során szerzetestársaival együtt bizánci rítusú monostort alapított Aubazinben (Corrèze megye). 1977-ben a monostor szerzetesei elhatározták, hogy áttérnek az orthodox hitre. Az áttérés 1977. június 19-én történt. A következő év februárjában az athoszi Simonos Petras monostor szerzeteseivé váltak. Egy idő után visszatértek Franciaországba, ahol Placide atya az Orthodoxiába áttért testvérekkel együtt Franciaoszágban megalapította a Simonos Petras négy metochionját, amelyek közül a legjelentősebbé a Vercors vidéki Nagy Szent Antal monostor vált. Placide atya a patrológia docense a párizsi Szent Szergij Teológiai Intézetben. Ő alapította meg a „Spiritualité orintale” („Keleti spiritualitás”) könyvsorozatot, amelyet 1966 óta ad ki a Bellefontaine apátság. Számos orthodox lelkiségről és szerzetességről szóló mű szerzője és fordítója, amelyek közül a legfontosabbak: „A Pachomiosz-féle szerzetesség szellemisége” (1968), „Láttuk az igazi világosságot: a szerzetesi élet, annak szellemisége és alapvető szövegei” (1990), „’Philokália’ és az orthodox spiritualitás” (1997), „Evangélium a pusztában” (1999), „Babiloni kemence: szellemi útmutató” (2001), „Katekizmus alapjai” (2001), „Bizonyosság a láthatatlanban” (2002), „Test – lélek – szellem orthodox felfogásban” (2004).

2) Romulus Augustulus – a Római Birodalom nyugati részének utolsó uralkodója (475-476). Odoaker, a római hadsereg egyik germán hadseregének parancsnoka taszította le trónjáról.

3) I. Nagy Szent Theodosziosz (kb. 346-395) – 379 óta római császár. Ünnepnapja – január 17. Hadvezér fia, Hispániából származott. Valens császár halála után Graciánus császár a birodalom keleti felében uralkodó társcsászárrá kiáltja ki. Uralkodása idején válik a kereszténység államvallássá, az állami pogány kultuszt pedig betiltják (392).

4) Dmitrij Obolensky. The Byzantine Commonwealth. Eastern Európe, 500-1453. – London, 1974. A történészek által általában használt „bizánci” megnevezés „késői elnevezés, amely nem volt ismeretes azok előtt, akiket bizánciaknak nevezünk. Ők egész idő alatt rómaiaknak hívták magukat és uralkodóikat római császároknak tartották, az ősi római cézárai utódainak és örököseinek. Róma neve számukra megőrizte jelentőségét végig a birodalom fennállása idején. A római állam hagyományai pedig végig meghatározták tudatukat és politikai gondolkodásukat” (Georgij Osztrogorszkij. A bizánci állam története. Párizs, 1983).

5) Kis (III.) Pippin (lat. Pippinus Brevis, 714-768) – francia király (751-768), a Karoling dinasztia megalapítója. Martell Károly fia volt és örökletes majordomusként megdöntötte a Meroving dinasztia utolsó királyának uralmát és elérte, hogy őt válasszák meg a királyi trónusra, elnyervén ehhez a római pápa jóváhagyását.
6) Romaniának (Rómaiak országának) nevezték országukat azok, akiket mi „bizánciaknak” nevezünk.

7) Vö. Frantisek Dvornik: Photiosz szakadása: történelem és legendák („Unam Sanctam”, No. 19). Párizs, 1950; Ugyanő: Bizánc és a pápai primátus (Coll. „Unam Sanctam”. No. 49). Párizs, 1964.

 

 

 

free counters