Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 A Kinyilatkoztatásról, a Szent Hagyományról és a Szentírásról

Imrényi Tibor lelkész

 

Forrás: www.szimandron.hu

Letöltve: 2011. február 6.

(…)


Az ember bűnbeesett, a világban teret nyert a bűn, melynek következményei az ember lelkében és testében is nyomot hagytak. Ezért nem minden ember képes arra, hogy közvetlenül megismerje Istent, felfogja kinyilatkoztatását. Isten különleges szolgáit, hírnökeit, prófétáit választotta ki arra, hogy általuk átadja számunkra kinyilatkoztatását.

Ezt szoktuk „természetfölötti”, isteni kinyilatkoztatásnak nevezni.

Ám a maga teljességében és tökéletességében az Isten Megtestesült Fia hozta le a földre ezt az isteni szót, amely apostolai és tanítványai révén az egész világon elterjedt. Erről tanúskodnak a Zsidókhoz írt levél bevezető sorai:

„Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette” (1,1-2).

János evangélista pedig ezt írja:

„Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt” (Jn 1,18).

Mindez összhangban áll az Úr Jézus tanúságával, amelyet önmagáról tett az evangéliumban:
„Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni” (Mt 11,27).

Ámde az apostoli tanításból az is kiderül, hogy az ember az Isten által teremtett világ szemléléséből is felismerheti a Teremtőt:

„Ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük” (Róm 1,19-20).

Lássuk csak, hogyan szólítja meg Pál apostol az athéniakat az Areopágoszon:
„Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,26-28).

A Teremtő Isten tehát „természetes” módon is kinyilatkoztatja magát az ember számára. Az Ő megismerése alkotásai révén minden értelemmel bíró ember számára lehetséges, így, az apostol szavai szerint, egyikünknek „sincs mentségünk”.

Ámde Istennek ezen az úton való megismerése szükségképpen nem lehet sem teljes, sem tökéletes, ezért csak a hitnek, Isten valódi megismerésének az előkészítője, amely maga Isten kinyilatkoztatása révén jut el hozzánk.

De hogyan, milyen úton? Nem másként, mint Isten Egyháza, a Szent Hagyomány és a Szentírás által. Nem véletlenül mondtuk ilyen sorrendben. Istennek az Egyháza ugyanis - amely számunkra a kinyilatkoztatás közvetítője - az Ő akaratából született:
„Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” (Mt 16,18).

Ebből következik, hogy „az élő Isten egyháza” a Szent Hagyomány hiteles és hű őrzője, Pál apostol szavaival „az igazság oszlopa és erős alapja” (1Tim 3,15). Ámde hol találjuk a földön ezt az Egyházat, hol találjuk meg a teljes keresztény igazságot? Az Egyház nem bizonyítás, hanem hit tárgya, ahogyan a Hitvallásban is mondjuk:

„Hiszek egy, szent, egyetemes (katolikus) és apostoli egyházban.”

Szent Ireneusz a következőket írja az „Eretnekségek ellen” című művében:

„Nem kell másoknál keresni az igazságot, melyet könnyű megkapni az Egyháztól, mivel abba, mint valami gazdag kincsestárba, az apostolok teljességgel belehelyezték mindazt, ami az igazsághoz tartozik” (III. 4).

Másutt még nyilvánvalóbban megfogalmazza, hol kell keresni az igazságot:

„Az igazságot azoktól kell tanulni, akiknél megvan az apostoli jogfolytonosság, tiszta és feddhetetlen életet élnek, valamint ép és romlatlan tanítást őriznek.”

Alexandriai Szent Kelemen is azt vallja, hogy „csak annak az egyháznak szabad hinni, amely szilárdan ragaszkodik az igazsághoz”.

Az igazsághoz való ragaszkodás alatt mind az írott hagyományt, mind az apostoli szóbeli igehirdetésből ránk maradt tanítást kell érteni. A legbővebben talán Nagy Szent Vazul atyánk ír a Hagyományról „A Szentlélekről” szóló könyvében, melyet Amphilokhiosz ikonioni püspöknek írt.[1] Érdemes idézni a nagy egyházatya tanításából:

„Az egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyik írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából. Ennek senki sem mond ellent, semmiképpen sem az, aki csak valamelyest is ismeri az egyházi törvénykezést. Ha ugyanis támadnánk az íratlan szokásokat, mint amelyeknek nem lehet nagy jelentőséget tulajdonítani, lényeges pontokon okoznánk kárt az evangéliumoknak, sőt puszta szóvá alacsonyítanánk az igehirdetést. Például, hogy az első és legfontosabbat említsem, a kereszt alakjával jelöljük meg azokat, akik Urunk Jézus Krisztus nevében remélnek, s ki tanította ezt nekünk írásban?…Melyik szent hagyta ránk írásban a Lélek lehívásának szavait az eukarisztia kenyerének és az áldás kelyhének felmutatásakor? Nem elégedünk meg azzal, amit az apostol vagy az evangélium említ, hanem felmutatás előtt és után is mondunk még mást is, olyat, aminek jelentősége van, s íratlan hagyományból vesszük. Megáldjuk a keresztvizet, a kenet olaját, sőt a megkereszteltet is. Milyen írott hagyományból származik ez? Nemde a szentségi hagyományból, melyről hallgatni kellett?… Honnan tanultuk azt, hogy az embert háromszor kell alámeríteni? Azt továbbá, hogy ellene kell mondani a Sátánnak és angyalainak, milyen írásból vettük? Ugye abból a tanításból, melyet nem volt szabad elmondani, melyet nem hirdettek a nyilvánosság előtt, melyet atyáink csendben őriztek, hogy megvédjék a kíváncsiskodás és a nyughatatlanság elől, nagyon helyesen azt tanítva, hogy csenddel kell óvni a misztériumok szent tartalmát? Ezekbe nem tekinthettek be a beavatatlanok, hogyan illett volna ezekhez, hogy írásban terjesszék és a nyilvánosság elé tárják?… Az apostolok és az atyák, akik az egyház dolgai felől kezdettől fogva rendelkeztek, azt, ami a misztériumban szent…titokban és csendben óvták…Az íratlan hagyomány értelme ez: a tanítás felületes megismerése nehogy megvetést váltson ki sokakban a megszokottság következtében. Más ugyanis a dogma és más az igehirdetés. Amarról hallgatni kell, ennek viszont a nyilvánosság előtt kell végbemennie.” (27,66) [2]

Vajon miért fordulunk kelet felé, és miért imádkozunk vasárnap állva? Erről Szent Vazul atyánk a következőket írja:

„…kevesen tudják, hogy őshazánkat keressük, a paradicsomot, mely Isten ültetvénye volt keleten, az Édenben. A hét első napján állva imádkozunk, ennek értelmét azonban nem mindenki tudja. Állva imádkozunk a feltámadás napján, ami nemcsak a nekünk adott kegyelemre emlékeztet, hogy Krisztussal feltámadtunk és a fentieket kell keresnünk (Kol 3,1), hanem úgy tűnik, ez valamiképpen az általunk várt örökkévalóság képe is.” [3]

Áthoszi Szent Sziluán, az Ortodox Egyház huszadik századi nagy misztikus szentje azt tanítja, hogy az Egyház élete nem más, mint élet a Szentlélekben. A Szent Hagyomány pedig nem más, mint a Szentlélek folyamatos tevékenysége az Egyházban. A Hagyomány a Szentlélek örök, változatlan jelenléte az Egyházban, ezért létének legmélyebb fundamentuma. A Hagyomány az Egyház egész életét átfogja, olyannyira, hogy maga a Szentírás is csak ennek megnyilvánulása. Szent Sziluán nagyon egyszerű példával él, amikor azt magyarázza meg, mi is voltaképpen a Hagyomány:

„Tegyük fel, hogy valamilyen oknál fogva az Egyházat megfosztják minden könyvétől, az Ó- és az Újszövetségtől, az egyházatyák műveitől, a liturgikus könyvektől. [4] A Hagyomány akkor is helyreállítja a Szentírást, lehet hogy nem szó szerint ugyanolyan formában, de lényegét tekintve ez az új Írás is annak a hitnek a kifejeződése lesz, amely ‘egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott’ (Jud 1,3), ugyanannak az Egy Léleknek a megnyilatkozása lesz, Aki, mint alapja és lényege, változatlanul munkálkodik az Egyházban.”

„Nem helyesen cselekednek azok - folytatja - akik elutasítják az Egyház Hagyományát, és, mint gondolják, annak forrásához, a Szentíráshoz fordulnak. Nem a Szentírás, hanem a Szent Hagyomány az Egyház forrása. Az Egyház születése után hosszú évtizedekig nem rendelkezett még az Újszövetség könyveivel, csak a Hagyomány által élt.”

Pál apostol a szóban és az írásban átadott Hagyomány megőrzésére buzdítja a thesszalonikai hívőket levelében:

„Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok” (2Tesz 2,15).

A Korinthusiakhoz szóló első levelében pedig ezt írja:

„Dicsérlek titeket, hogy emlékeztek minden tanításomra, és úgy tartjátok meg a hagyományokat, ahogyan átadtam nektek” (11,2).

János apostol következő szavai is minden bizonnyal a szóbeli hagyománnyal kapcsolatosak:
„Sok írnivalóm van néktek, de nem akartam papíron és tintával írni; remélem azonban, hogy eljutok hozzátok, és személyesen beszélhetünk, hogy örömünk teljes legyen.” (2Jn 1,12)

Az isteni kinyilatkoztatás kezdeti, legősibb - és legtisztább - továbbadásának formája a Szent Hagyomány volt. Erről az is meggyőzhet bennünket, hogy Ádámtól egészen Mózesig nem voltak szent könyvek, nem létezett Szentírás. Mégis létezett az egy igaz Istenbe vetett tiszta hit. Maga az Úr Jézus Krisztus sem könyv vagy írás, hanem szóbeli igehirdetése és saját élete példáján keresztül hagyta tanítványaira isteni tanítását és parancsolatait. Az apostolok kezdetben ugyanilyen módon terjesztették a keresztény hitet, így alapozták meg Krisztus Egyházát.

A Szentírás azért adatott, hogy az Isten kinyilatkoztatása tisztán és változatlan formában maradjon fenn minden nemzedék számára. Ámde az Egyház léte, Isten elhívott népének a léte, hite és az általa őrzött tanítás megelőzi a Szentírás létét.

 

Hagyomány és Írás


Hogyan jött létre a Szentírás abban a formában, ahogyan ma ismerjük?

Tudjuk, hogy a hiteles apostoli írásokon kívül voltak más evangéliumok is, melyek az apostolok neve alatt maradtak ránk. Azt is tudjuk, hogy voltak ún. másodkanonikus könyvek, sőt apokrif és eretnek iratok. A Hagyomány fontossága abból is nyilvánvaló, hogy a szent könyvek „kánonjának” az összeállítása csak az V. századra zárult le véglegesen. Ekkor mondta ki az Egyház végérvényesen, hogy a széles körben elterjedt könyvek és levelek közül melyeket kell hitelesnek, és egyben Istentől sugalmazottaknak tekintenünk. Így maga az Egyház határozta meg a Biblia összetételét. Ezért azt is természetesnek kell vennünk, hogy az az Egyház, amely meghatározta a Biblia tartalmát, egyúttal a Biblia hiteles interpretálója, magyarázója is. Hogyan is mondjuk a Nikea-konstantinápolyi Hitvallásban? „Hiszek egy, szent, egyetemes (katolikus) és apostoli egyházban”. Ám a Szentírásra vonatkozó hitről csak Jézus Krisztus feltámadása kapcsán történik a Hitvallásban említés: „…feltámadott a harmadik napon az Írások szerint”.

Individuálisan, egyénileg senki sem rendelkezik tökéletesen tiszta szívvel, tökéletes csalhatatlansággal. Ám az Egyház, a maga teljességében, a benne működő Szentlélek által megkapta ezt az ajándékot:

A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek (Jn 14,26).

Pünkösdkor az egész apostoli közösségre szállt le a Szentlélek, nem csak egyesekre. Nem véletlen tehát, hogy később így hangzik az első, jeruzsálemi apostoli zsinat határozata:

Mert a Szentlélek jónak látta, és vele együtt mi is úgy láttuk jónak, hogy ne tegyünk több terhet rátok annál, ami föltétlenül szükséges (ApCsel 15,28).

A Hagyomány zsinati tekintély nélkül is továbbadódik az Egyházban. Mikor és milyen formában? Akkor, amikor az egyházatyák összessége vagy többsége - akik közismerten szentéletűek voltak - egymással egybehangzóan magyarázzák a Szentírás valamilyen pontját, ez az Egyház tagjai számára is elfogadott igazsággá válik. Ezt szoktuk az „Atyák konszenzusának”, egyetértésének nevezni. Ilyen támpont nélkül a Biblia csupán vallásos egyének szubjektív, individuális véleményére alapozódna.

A Hagyomány természetesen zsinati tekintély formájában is továbbadódik: elsősorban az egyetemes és a helyi zsinatok rendelkezéseiben. Ám a 85 apostoli kánonban, az egyes egyházatyák kánonjaiban, és főként azoknak az egyetemes egyházatyáknak a műveiben is, amelyeket egyetemes zsinatok hagytak jóvá.

Az „ige tanúsága önmagáról” nem elég, mert az emberi tökéletlenség meghamisíthatja azt. Ezt tanúsítják az össze „biblikus” szekták, melyek kivétel nélkül mind a Bibliára, és csakis a Bibliára hivatkoznak. Az Egyház életében élve, belülről válik nyilvánvalóvá, hogy mi az ortodox és mi a heterodox tanítás. Lássunk két konkrét példát is erre:

Jézus feltámadásának az újszövetségi könyvek által megörökített elbeszélését akkor értjük meg igazán, ha egyrészt - ahogy a Hitvallásban is megvalljuk - hiszünk feltámadásában:

…és feltámadott a harmadik napon az Írások szerint…

Másrészt, ha át is éljük úgy, ahogyan ezt az Egyház éli meg a maga liturgikus életében. A húsvét hajnali istentisztelet végén, az Evangéliumos Könyv megcsókolása után a hívők felsorakoznak, és ezzel a húsvéti hitvallással köszöntik kölcsönösen egymást:

„Krisztus feltámadt!”

„Valóban feltámadt!”

És vajon honnan tudjuk, hogy az eucharisztikus kenyér és bor valóban Jézus Teste és Vére?

Nem mástól, mint szó szerint Tőle Magától:

„Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kionttatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,26-28).

Ha pedig mégis kételkednénk abban, hogyan is kell ma érteni ezeket a szavakat, „szó szerint” vagy csak „szimbolikusan”, akkor az Egyház ősi és egyetemes gyakorlata az, ami eligazít bennünket! Idézzünk abból az imából, amelyet a bizánci liturgiában közvetlenül a Szentáldozás előtt mondunk:

Hiszem, Uram, és vallom, hogy valóban Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, aki eljöttél a világra, hogy a bűnösöket üdvözítsd, akik között első én vagyok. Hiszem még, hogy ez maga a Te szeplőtelen Tested, és ez maga a Te drága Véred…

Következő kérdésünk, hogyan olvassuk a Szentírást?

Először is az olvasott vagy a hallott isteni szónak az élő Igéhez, az élő Isten élő Fiához, az Ő jelenlétébe kell vezetnie bennünket. Ugyanis minden szó, amit olvasunk vagy hallunk, ahhoz vezet, aki azokat kimondta, vagy „kimondatta” a Szentlélek által.

Másodsorban, nem szabad elfelejtenünk azt, amit az Emmauszba igyekvő tanítványok jól a szívükbe véshettek: az Írás helyes megértése kizárólag az Isten ajándéka. Hogyan is olvassuk a Feltámadott Messiás és a tanítványok találkozásáról szóló történetben?

„És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt…” (Lk 24,27).

Miután pedig a fogadóban felismerték a Feltámadottat, majd eltűnt a szemük elől, így szóltak egymáshoz: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32)

Visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket, és miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, aki megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat (Lk 24,33-45).

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy az igazság forrása a kinyilatkoztatás, amelynek hordozója a Szentlélek által az Egyház, sőt, az egész Egyház „egyetemes tudata”, az élő Hagyomány, amelyet „mindig, mindenütt és mindenki” őrzött és őriz.

--------


[1] Lásd az egyházatya 91. kánonját.

[2] Könyve a Szentlélekről. (ford. Vanyó László) A kappadókiai atyák. Ókeresztény írók 6.

(szerk. Vanyó László), Budapest, Szent István Társulat, 1983.

[3] Uo.

[4] Hogy ez mennyire nem csupán „teoretikus” feltevés, azt a huszadik századi nagy keresztényüldözések igazolják, melyek hevessége és nagysága a római kor üldözéseit is felülmúlták.

 

A Szentírás

 

Forrás: www.szimandron.hu

Letöltve: 2011. február 6.

 

Meglepő dolgot mond első homíliájában Aranyszájú Szent János atyánk, mielőtt elkezdené Máté evangéliumának a magyarázatát. Az írott Biblia kisegítő támaszul adatott gyönge emberi természetünknek, mivel az Isten a tökéletesekhez közvetlenül, írás nélkül szól:

„Valójában nem is lenne szükségünk Szentírásra, ha az életünk olyan tiszta volna, hogy könyvek helyett maga a Szentlélek kegyelme íródna be a lelkünkbe, és ahogy a könyveket tintával írják, úgy írná tele lelkünket a Lélek. Ámde mivel elveszítettük ezt a kegyelmet, buzgón a másik utat kell választanunk. De hogy az első út a jobb, azt mind szavaival, mind tetteivel kijelentette az Isten. Noéval, Ábrahámmal és leszármazottjaikkal, Jóbbal és Mózessel ugyanis nem írásokon keresztül, hanem személyesen beszélt, mivel tiszta lélekre talált bennük. Miután azonban a kiválasztott nép mélyre süllyedt, szükség volt írásokra és táblákra, hogy ezek által frissüljön fel az emlékezet. Ugyanez az Újszövetség igazaira is érvényes. Az Isten az apostoloknak sem adott semmilyen írást, hanem a Szentlélek kegyelmét ígérte: »Ő – mondta nekik — eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek« (Jn 14,26). És hogy ez valóban sokkal jobb, hallgassuk, mit mond a próféta: »…új szövetséget kötök Izráel és Júda házával…Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be« (Jer 31,31-33). Pál apostol is azt írja, hogy az új törvényt a Lélek írja a szívünkbe: »…ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva; és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira« (2Kor 3,3). Ám idővel a keresztények is eltévelyedtek, ki a tanításban, ki pedig erkölcseiben, ezért volt szükség írások által is emlékeztetni őket. Gondoljuk meg, mily nagy baj lenne, ha azok, akiknek olyan tisztaságban kellett volna élniük, hogy könyvek helyett elég lett volna szívünket kitárni a Szentléleknek, ám miután a korábbi tisztaságot elveszítették, most az Írásokra szorulnak, nem használnák ki e második fajta segítséget és gyógymódot.”

Ki kell tehát használnunk ezt a segítséget, élnünk kell ezzel a másik fajta gyógymóddal, és bele kell fognunk a Szentírás alapos tanulmányozásába.

Amikor az „Ószövetség” és az „Újszövetség könyveiről” beszélünk, arra gondolunk, hogy a Szentírás egyes könyvei Krisztus előtt, mások viszont Krisztus után keletkeztek. Mi az Ószövetségnek a lényege? Keresztény hitünk szerint az, hogy az Isten megígérte a Megváltó Messiás elküldését az embereknek, és felkészítette őket a Megváltó fogadására. Ez a felkészítés fokozatos kinyilatkoztatás, próféciák és előképek útján történt.

És mi áll az Újszövetség középpontjában? Az, hogy az Isten elküldte az embereknek az Isteni Megváltót, Egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, aki Isten örömüzenetét hozta el számunkra a bűn és a halál uralmától való szabadulásról, isteni hatalommal tanított, számtalan csodát tett a földön, „szenvedett és eltemettetett és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint”.

Az Újszövetség Egyháza a zsidók Ószövetségi Egyházától vette át az ószövetségi szent könyveket. Erről ír Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében:

„Mi akkor a zsidó előnye, vagy mi a körülmetélés haszna? Minden szempontból sok. Elsősorban az, hogy Isten rájuk bízta igéit” (Róm 3,1-2).

A mai Biblia kiadásokban általános elfogadott az Ószövetségnek harminckilenc könyvre való felosztása. Ezt követi a Septuaginta is, az Ószövetségnek Krisztus előtt keletkezett, úgynevezett „Hetvenes” fordítása, amelynek - miután a Krisztus előtti időkből származik - mindmáig kivételes a tekintélye az Ortodox Egyházban. A Magyar Bibliatársulat és a Szent Jeromos Bibliatársulat modern, magyar nyelvű kiadásának is ez a felosztása, ezt követi például a mai orosz nyelvű Biblia is. Természetesen a könyvek számozásában lehetnek eltérések, amikor a hagyomány a Királyok könyvét nem kettő, hanem négy könyvnek veszi, a Tizenkét próféta könyvét pedig nem egynek, hanem tizenkettőnek, stb.

Külön meg kell említenünk az úgynevezett másodkanonikus könyveket, melyeknek nincs meg az eredeti héber szövege. Az Egyház ezeket a könyveket is elfogadta, melyekről Szent Atanáz írja, hogy az Atyák elsősorban azoknak javasolták olvasásra, akik az Egyházba készültek belépni. Ezek: Tóbiás Könyve, Judit Könyve, Salamon Bölcsessége, Jézus, Sirák fia Könyve, Báruk Könyve, Jeremiás levele, a Makkabeusok első Könyve, a Makkabeusok második Könyve, Zsuzsanna és a vének, Bél és a sárkány. A másodkanonikus könyvek száma között különbség van, attól függően, hogy az egyes kiadások külön kezelnek, vagy egybevonnak bizonyos könyveket: így a Septuaginta 13 könyvet sorol fel, a szláv és az orosz Biblia 11-et, a Magyar Bibliatársulat kiadása tizet, az új „Neovulgáta” pedig hetet. A Neovulgáta például egy könyvnek veszi Dániel próféta Könyvét, külön függelékben Zsuzsanna és a vének, ill. Bél és a sárkány történetével, míg a Magyar Bibliatársulat kiadása ez utóbbi két írást külön kezeli, és a másodkanonikus könyvek közé sorolja.

A másodkanonikus könyvek abban is különböznek a fő kanonikus könyvektől, hogy az utóbbiak jóval régebbiek, míg ezek sokkal közelebb vannak Jézus Krisztus korához. Az ószövetségi kánon fokozatosan alakult ki. A szent könyvek első összegyűjtőjének Ezsdrást tartják. A kánon végleges kialakulása a Kr. e. III. - Kr. u. I. századra tehető.

Az ószövetségi könyveket tartalmuk szerint négy csoportra lehet osztani. Ez a felosztás szerepel a Septuaginta tartalomjegyzékében is:

A „törvényhozó könyvek” képezik az ószövetségi Szentírás alapját: itt Mózes öt könyvére kell gondolnunk. A „történeti könyvek” Józsué, a Bírák, Rút, a Királyok, a Krónikák, Ezsdrás könyvei. A „költői” vagy „tanító könyvek” Jób, a Zsoltárok és Salamon Könyvei. És végül „prófétai könyvek” Ézsaiás és a többi „nagypróféta”, ill. az úgynevezett „kispróféták” könyvei.

Az újszövetségi szent könyvek száma huszonhét. Ezek ugyancsak négy csoportra oszthatók:

Az újszövetségi „törvényhozó könyvek”, az Isten „örömhírét” tartalmazó négy evangélium, melyek az Új Szövetség fundamentumát képezik. Az ember számára nem lehet jobb és nagyobb örömet hozó hír, mint az, hogy az Isteni Megváltó eljött értünk, meghalt értünk, feltámadt értünk, és felment a mennybe, és előttünk is megnyitotta az örök üdvösség kapuit. A Szent Liturgiában ezért hangzik fel az örömteli felkiáltás mind az Evangélium felolvasása előtt, mind pedig utána: „Dicsőség Néked, Uram, dicsőség Néked!”

A második csoportba az Újszövetségi Szentírás egyetlen „történeti könyve”, az Apostolok Cselekedetei tartozik. Az Újszövetség „tanító könyvei” a hét egyetemes, „katolikus” levél, amelyeket azért hívunk így, mert nem egy meghatározott közösséghez, hanem az egyetemes egyház nyilvánosságához szólnak: Jakab apostol levele, Péter apostol két levele, János, a „szeretett tanítvány” három levele és végül Júdás apostol levele.

Az Újszövetség hagyományosan tizennégy levelet köt össze Pál apostol nevével. Egy részük az apostol levele, eredeti formájában. Másik részük valószínűleg úgy jött létre, hogy az egy-egy közösséghez írt levelek részleteit egyetlen irattá szerkesztették. Végül a levelek egy csoportja feltételezhetőleg Pál apostol tanítványaitól származik, akik teljes joggal írnak a pogányok apostola nevében és tekintélyével, hiszen minden tanítást tőle kaptak, és tanítását, melynek forrása Krisztus tanítása, az ő szellemében akarják megvédeni. A Zsidókhoz írt levél csak formai szempontból nevezhető „levélnek”, voltaképpen teológiai értekezés vagy prédikáció.

Pál apostol leveleit címzettjeik szerint további két, ill. három csoportra oszthatjuk. Vannak levelei, amelyeket meghatározott „közösségekhez” írt, ilyen például a Rómaiakhoz írt levél. Vannak „lelkipásztori” levelei, melyeknek címzettje nem egy adott közösség, hanem a közösség vezetője, „pásztora”, mint például a Timóteushoz írt két levél. És végül írt egy „magánlevelet” is jó barátjának, Filemonnak, egy feltehetően gazdag kereszténynek Kolosszéba, aki a tőle megszökött és Pál által megtérített Onezimosznak volt a gazdája. Az Újszövetség szent iratai között szerepel egy kifejezetten „prófétai” könyv is — jóllehet minden egyes könyv, mint Isten akaratának a hírüladása egyben prófécia — a Jelenések vagy az„Apokalipszis” Könyve, amely „kinyilatkoztatást”, „revelatiót” jelent, és amely Krisztus Egyházának és az egész világnak a titokzatos, jövendő sorsát ábrázolja.

Mi lehet a bizonyítéka, hogy a Szentírás, amit a kezünkben tartunk valóban Istennek a szava, igéje? Tudjuk, hogy ez összefügg az „Egyházban” való hitünkkel, ahogyan erről a Hitvallásban is tanúságot teszünk, hiszen az Egyháztól vettük át a Szentírást. Mégis, melyek a magában a Szentírásban rejlő bizonyító jelek?

Mindenekelőtt a tanítás kivételes és magasrendű volta, mely nem lehet pusztán emberi elme tevékenységének az eredménye. A tanításnak atisztasága, mely nem származhat máshonnan, mint Isten legtisztább értelméből. A próféciák, amelyek már beteljesedtek: Ézsaiás próféta előre megjövendölte a Megváltó Messiásnak a Szűztől való születését, amelyet természetes emberi ész nem tudott volna kigondolni (Mt 1,22-23; Ézs 7,14). A rendkívüli csodák, amelyeket Jézus cselekedett a földön, és azok, amelyek később mindenütt Jézus tanítványainak, az apostoloknak az igehirdetését kísérték, amellett tanúskodnak, hogy a Szentírás Isten szava, igéje. Aki igazi csodákat cselekszik, Isten hatalmával cselekszi azokat, és a Szentlélek lakik benne:

„Ha én Belzebubbal űzöm ki az ördögöket - mondja az Úr Jézus - a ti fiaitok kivel űzik ki? Ezért ők lesznek a ti bíráitok! Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.”(Mt 12,27-28)

Aki ilyen csodákat cselekszik, a tiszta igazságot hirdeti. Ezért, amikor Isten nevében szól, rajta keresztül magának az Istennek a szava jut el hozzánk. Az Úr Jézus is tanúságtévő jeleknek tekinti a csodákat arról, hogy Őt valóban az Atya küldte:

 „Nekem azonban Jánosénál nagyobb bizonyságtételem van. Mert a feladatok, amelyeket az Atya rám bízott, hogy teljesítsem azokat, tehát azok a cselekedetek, amelyeket elvégzek: maguk tesznek bizonyságot arról, hogy engem az Atya küldött el” (Jn 5,36).

Végül, de nem utolsósorban, a Szentírás valóban Istennek a szava, mivel rendkívüli, „ember feletti” hatást képes gyakorolni a lélekre. Ezt elsősorban a tizenkét apostol küldetésében látjuk, akik többségükben szegény, alacsonysorsú, nem igazán művelt emberek voltak, mégis, ezzel a tanítással győzték meg, ezzel a tanítással hajtották Krisztus szent igájába a hatalmasokat, a bölcseket, a királyokat, a nemzeteket:

 „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait” (Zsid 4,12).

Szent Ágoston mondja János evangéliumának a magyarázatában: az Úr Jézus „nem filozófusokat, szónokokat választott, hanem egyszerű embereket, szegény és tanulatlan halászokat, hogy megtörje a gőgösök nyakát. Nem a szónokok segítségével akarta megtéríteni a halászokat, hanem a halászok segítségével nyerte meg magának a császárt. Cyprianus nagy szónok volt, de megelőzi őt Péter, a halász.”

Az egész Szentírásban - Isten írott Igéjének a középpontjában - az Istennek emberi alakban megjelent Élő Igéje, Jézus Krisztus áll. A Szentírás minden részét Krisztus személyének a fényében kell magyarázni, benne minden Krisztushoz vezet, végső soron minden róla szól. Erről beszél a feltámadott Úr, miután megjelenik az apostoloknak:

„Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban” (Lk 24,44).

Ez a magyarázata annak, hogy templomainkban nem a teljes Szentírás, hanem csak a négy evangéliumot tartalmazó Evangéliumos Könyv fekszik mintegy „trónra emelve” az oltárasztalon. A Szentírásban ugyanis minden Krisztusban teljesedett be.

 

 

 

free counters